Kedves Anna!

Köszönöm szépen, hogy időt szakítottál az álmom elemzésére. Most az édesanyám álmát szeretném leírni neked, ami rendkívüli módon megviselte, utána napokig a hatása alatt volt. Amikor elmesélte nekem, mindketten végig sírtuk az álmát.

2009. február 5.
Egy koncentrációs tábor- félében (lágerben) találta magát anyukám a gyerekkori barátnőjével együtt. Csupán 12-13 évesek lehettek, csenevész sovány kislányok. Szinte állandó szürkület volt és szakadt a hó. Rettenetesen fáztak, és rengeteget éheztek. Dolgoztatták őket: hatalmas zsákokba kellett csupasz kézzel összeszedni a földről, a hó alól a morzsolt kukoricát. Az ujjaik vége véresre, sebesre fagyott, a szájuk kicserepesedett, és az is vérzett. Naponta 10 zsákkal kellett teljesíteniük, csak akkor kaptak aznap enni. Az első nap sikerült, de többször éheztek, mint enni kaptak. Fizikailag teljesen legyengültek, de ha csak egy percre is megálltak, ütötték-verték őket. Az egész testük kék-zöld folt volt. És amit még nagyon nehéz volt elviselniük, hogy egész végig ugyanabban a ruhában kellett legyenek, mosdatlanul, koszosan, büdösen. Egymást taposta az a sok szerencsétlen ember, gyerek, akiket ott dolgoztattak. Nagyon furcsa volt, hogy egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, egyáltalán nem beszéltek. Szinte végig sírták a napot. A nap végén egymás hegyén-hátán aludtak, összebújva, hogy valamennyire melegítsék egymást.  Három hét telt el így, amikor egy este odalépett édesanyámhoz egy férfi résnyire felemelte az arcát takaró rongyot, és odasúgta neki: \\\" Később visszajövök értetek. Itt maradjatok!\\\" (Ezt a férfit anyukám már gyermekkor óta nem látta, tudatosan már el is felejtkezett róla. Valójában már nagyon régen meghalt). Később vissza is ment értük, hátul a ruhájuknál fogva elvonszolta őket egy szekérig. Ráfektette őket, és rájuk parancsolt, hogy most aztán egy szót se! (Nem azért, mintha addig beszéltek volna!). Majd szénával rakta meg a szekeret, és a sorompóhoz érve így szólt az őrhöz: \\\"Viszek haza egy kis szénát. Mindjárt jövök vissza.\\\"  Egy jó darabon elvitte őket, majd ezt mondta: \\\"Én tovább már nem mehetek, innen nektek kell tovább mennetek. A hó továbbra is szakadt, szinte semmit sem láttak, a szürkület állandó volt. A férfi megmutatta nekik az utat, és
rájuk parancsolt: \\\" Induljatok, és meg se álljatok, amíg be nem értek a faluba! Csak menjetek, menjetek! Bármi történjék, meg ne álljatok!\\\" Ezután egy szempillantás alatt eltűnt az ember. Ők pedig a barátnőjével együtt
 nekiindultak a hóviharnak. Kint a határban bukdácsoltak, egymás ruhájába kapaszkodtak, estek és keltek. De mentek, meg nem álltak. Jó sokára valami feketéllett előttük. Szinte csak akkor néztek fel, és meglátták, hogy
 elérték a falut. A barátnőék laktak közelebb, oda vonszolták el magukat előbb. Mikor a kapuba értek, anyukám összeesett. A másik lány kopogott, mire ki is jött az édesapja. Felkapta a lányát, és besietett vele a házba. Rögtön
 jött is vissza, a karjaiba vette az édesanyámat, és begyalogolt vele a majorba. Anyukám végig eszméleténél volt, de megmozdulni sem bírt, olyan volt, mint egy rongybaba. Mikor a házuk elé értek, akkor fellélegzett végre.
 Az őt vivő férfi bekopogott. Kiszólt a tatám: \\\"Ki az?\\\" A férfi nem szólt semmit, csak újra kopogott. A tatám újra megkérdezte: \\\"Ki van odakint?\\\" Akkor valahogyan anyukám összeszedte az erejét és megszólalt: \\\" Én vagyok az
 édesapám, Marika!\\\" Ezt kétszer mondta el, és itt zokogva felébredt anyu. Teljesen ledöbbent, mert minden csupa könny volt! A valóságban is végig sírhatta az álmát. Az suhant át a fején: \\\"Megeredtek a könnycsatornák.\\\"  De szinte rögtön vissza is aludt, és az álom ugyanonnan folytatódott. Kinyílt az ajtó, és tata jött ki rajta. A férfi ennyit mondott: \\\"Hazahoztam a kislányt, de már megyek is, mert az enyém is ugyanilyen állapotban
van.\\\"Tata odaszólt Mamának, hogy hozza a teknőt, azonnal meg kell fürdetni anyut. A szülei egyfolytában kérdezgették, hogy hol volt, de anyu meg sem bírt szólalni. Nagy szeretettel vették körül, ellátták és ágyba fektették. Már minden testvére aludt, a legkisebb öccsét sem keltették fel, pedig az rendkívül hiányolta mindig. Mondták is: \\\"Majd nagyot néz reggel a kicsi, hogy itthon van Mari!\\\" Reggel aztán volt öröm, puszilgatták, ölelgették a kis
beteget. Az öccse egyfolytában mondogatta neki, hogy nagyon szereti, és kérte, hogy szólaljon már meg! Mondja már, hogy ő is szereti! De anyu nem bírt beszélni, még mozdulni is alig tudott, magas láza volt. Nagyon sokszor
megkérdezték, hogy hol volt? Később Anyu megpróbálta leírni, de nagyon keservesen ment, mert a kezei csupa sebesek voltak. És akkor is csak annyit írt: \\\"Nem tudom!\\\" Később jött az orvos, megvizsgálta, és megállapította, hogy tüdőgyulladást kapott. Kérte, hogy legyenek türelmesek vele, mert óriási sokk érte. Alig bírt enni, és a gyógyszert is alig bírta lenyelni. De a családja egy percre sem hagyta magára. A kisöccse továbbra is mellette volt, simogatta az arcát és egyfolytában hajtogatta: \\\"Nagyon szeretlek, Mari!\\\"  \\\"Mondjad már, hogy te is szeretsz engem!\\\" Ő csak két nap múlva tudta végre kimondani nagy nehezen: \\\"Én is szeretlek!\\\" A kisfiú boldogan szaladt ki a többiekhez, és újságolta a nagy hírt. Mindenki beszaladt hozzá, és nagyon örültek a javulásnak.

Tudom, hosszúra sikerült ez az írásom, de az édesanyám nagyon aprólékosan emlékezett mindenre. 

Előre is köszönöm a segítségedet!

Szeretettel: Szissy